Egy kis nyugalom vagy mégsem?
- Semmi különösről. Csak a városban járt és gondolta bejön beszélgetni. Tudod, már régen találkoztunk.
A férfi nem hitt neki, biztos volt benne, hogy Emma elmondta neki a kis kalandjukat. Alexis azonban még sejteni se, sejtette kitől esett teherbe a nővére. Biztos volt benne, Emma sem tudja.
- Mindegy. - legyintett végül Thomas mikor hosszas vizslatás után, nem tudott semmit sem leolvasni felesége arcáról. Végül elhitte neki, hogy ő semmiről sem tud és engedte a lánynak, hogy beljebb menjen a házban.
Alexis felment a szobájukba. Leemelt egy könyvet találomra a könyvespolcról. Charlotte Brontë: Jane Eyre - olvasta le a borítóról a regény címét. Még tizenévesen olvasta és emlékezett arra is, hogy akkor tetszett neki, ezért úgy döntött újra nekiáll. Kényelmesen elhelyezkedett az ágyon és kinyitotta a könyvet.
Pár óra olvasás után, azonban megéhezett ezért az éjjeliszekrényre tette regényét és a földszintre ment. 16:35 - olvasta le a falon lévő digitális óráról, ami beleillett a modern környezetbe.
Egyenesen a hűtőhöz sétált, amit aztán kinyitott és megnézte mit talál benne. Végül arra a döntésre jutott, hogy csinál magának egy szendvicset, tehát vajat, felvágottat, paprikát és paradicsomot tett le a pultra. megvajazta magának a két szelet kenyeret, tett rá felvágottat és zöldségeket is szeletelt rá, majd egy tálra rátéve bevitte a nappaliba. Bekapcsolta a tévét és kapcsolgatott a csatornák közt, hátha talál valami értelmes műsort is. Az egyiken épp egy sorozat ment, melyet néhanapján szokott nézni. Végig nézte az éppen játszódó részt, miközben lassan elfogyasztotta uzsonnáját.
Másnap reggel kipihenten ébredt és mosolyogva kelt fel az ágyból. A fürdőig sétált, már mankó nélkül. Nem akart folyamatosan azzal járni, így úgy gondolta ma anélkül megy el a parkba. Megpillantotta magát a tükörben és sok hét óta most először nem szörnyedt el. Szemei alatt nem húzódtak karikák és jókedve volt. Thomas már elment, egy teljese hónapig nem látja majd... - ez a gondolat boldogsággal töltötte el és már a szökés terve is háttérbe szorult. Pedig most simán elmehetne, senki nem állna az útjában. Most azonban teljesen fel akart épülni, hogy mikor, majd felszáll arra a repülőre, mely egy más kontinensre, egy más országba repíti, akkor újult erővel, egészségesen kezdjen neki az életének és legalább valamivel jobb érzéssel tekintsen vissza a múltra - ami még a jelenje.
Lassan leért a konyhába, ahol elkészítette reggelijét. Az étkezés után kicsit összepakolt és ment felöltözni. Egy melegítőt kapott magára, lábára pedig a sportcipőjét húzta és mehetett sétálni.
Megint csak a Central park felé vette az irányt, amit már megunhatott volna, hiszen évek óta oda járt ha ki akarta kapcsolna egy időre az agyát. Épp az egyik fa hídon sétált át, mikor érezte, hogy rezeg valami a zsebében. A telefonja. Elővette és a képernyőre pillantott, amire igaz barátnője nevét írta ki.
- Szia Adria! - vette fel a telefont.
- Szia! Nem jössz át egy kicsit. Abby már régen látott. - hallotta meg a vonal másik végén barátnője boldog hangját. Kicsit irigyelte is a nőt, hiszen ő mindig mosolyog és ha nincs is minden rendben a családjában ott van neki az alig fél éves kislánya, Abigail. A kis csaj mindig felvidítja. Alexis kicsit hezitált. Átmenjen vagy nem? Végül arra jutott, hogy elmegy.
- Persze, átmegyek. - válaszolta és kinyomta a telefont, majd elindult.
Tíz perc séta után már meg is érkezett, csöngetett. Hamar kinyílt az ajtó és Adri állt ott Abbyvel a kezében. Mosolyogva köszöntötte Lext, majd beinvitálta a házba.
Örömmel lépett be az ajtón egy csajos délutánra számítva. Csalódnia kellett ugyanis nem ez várta.
Mikor a nappaliba megpillantotta férjét és még egy ismerősét, rögtön tudta, hogy nem egy egyszerű délutánnak néz elébe...
Másnap reggel kipihenten ébredt és mosolyogva kelt fel az ágyból. A fürdőig sétált, már mankó nélkül. Nem akart folyamatosan azzal járni, így úgy gondolta ma anélkül megy el a parkba. Megpillantotta magát a tükörben és sok hét óta most először nem szörnyedt el. Szemei alatt nem húzódtak karikák és jókedve volt. Thomas már elment, egy teljese hónapig nem látja majd... - ez a gondolat boldogsággal töltötte el és már a szökés terve is háttérbe szorult. Pedig most simán elmehetne, senki nem állna az útjában. Most azonban teljesen fel akart épülni, hogy mikor, majd felszáll arra a repülőre, mely egy más kontinensre, egy más országba repíti, akkor újult erővel, egészségesen kezdjen neki az életének és legalább valamivel jobb érzéssel tekintsen vissza a múltra - ami még a jelenje.
Lassan leért a konyhába, ahol elkészítette reggelijét. Az étkezés után kicsit összepakolt és ment felöltözni. Egy melegítőt kapott magára, lábára pedig a sportcipőjét húzta és mehetett sétálni.
Megint csak a Central park felé vette az irányt, amit már megunhatott volna, hiszen évek óta oda járt ha ki akarta kapcsolna egy időre az agyát. Épp az egyik fa hídon sétált át, mikor érezte, hogy rezeg valami a zsebében. A telefonja. Elővette és a képernyőre pillantott, amire igaz barátnője nevét írta ki.
- Szia Adria! - vette fel a telefont.
- Szia! Nem jössz át egy kicsit. Abby már régen látott. - hallotta meg a vonal másik végén barátnője boldog hangját. Kicsit irigyelte is a nőt, hiszen ő mindig mosolyog és ha nincs is minden rendben a családjában ott van neki az alig fél éves kislánya, Abigail. A kis csaj mindig felvidítja. Alexis kicsit hezitált. Átmenjen vagy nem? Végül arra jutott, hogy elmegy.
- Persze, átmegyek. - válaszolta és kinyomta a telefont, majd elindult.
Tíz perc séta után már meg is érkezett, csöngetett. Hamar kinyílt az ajtó és Adri állt ott Abbyvel a kezében. Mosolyogva köszöntötte Lext, majd beinvitálta a házba.
Örömmel lépett be az ajtón egy csajos délutánra számítva. Csalódnia kellett ugyanis nem ez várta.
Mikor a nappaliba megpillantotta férjét és még egy ismerősét, rögtön tudta, hogy nem egy egyszerű délutánnak néz elébe...
