Második fejezet

Ellenszegülés és álmatlanság

Alexis mosolyogva lépett be a bejárati ajtón, tudta férje még nincs itthon így nyugodtan kimutathatja érzelmeit, úgy, hogy nem esik bántódása. Először a szobájukba, majd a fürdőbe ment. Átöltözött, egy melegítőt és egy kissé elnyűtt felsőt vett fel, majd bepakolta a mosógépet és a konyhába sietett. Elkészítette férjének a vacsorát, meg is terített és a házat is kitakarította nagyjából. Háromnegyed hét körül hallotta, hogy megáll egy autó a ház előtt, majd a bejárati ajtó is nyílik. Tudta ki jött haza. A mosolyt azonnal letörölte az arcáról, mintha ott sem lett volna és komolyan fordult az étkezőbe belépő férje felé.

- Szia! Kész a vacsorád! - közölte vele monoton hangon. - Jó étvágyat!

- Te nem eszel? - ült le a férfi, de szemét nem vette le feleségéről. A nő nemet intett a fejével. - Már vacsoráztál?

- Nem. - mondta miközben az egyik polcot tanulmányozta Thomas háta mögött. Evett már, igaz nem vacsorát, de neki bőven elég volt az is amit Zaynnel a park melletti kávézóban ettek - sosem volt jó étvágya, főleg férje közelében. - Megyek, lezuhanyzok!

- Állj! - Lexyt azonnal megállította a férfi hangja, pedig nem mondta sem hangosan sem erélyesen, de a lány számolt a következményekkel. Tudta mi történne ha nem engedelmeskedne neki. Egyszer tette meg és azóta mindig úgy táncol ahogyan Thomas fütyül... - Ülj le és egyél! - Alexis megfordult, majd leült vele szembe. - Nem vagy éhes?

- Nem.

- Beszél már normálisan nem bírom, ha állandóan csak szavakkal válaszolsz a kérdéseimre! - parancsol rá.

- Jó. Nem vagyok éhes, ezért nem esek. - legszívesebben oda tenné a mondat végére azt a kérdést is, hogy "Így már megfelel?", de nem teszi, csak tűri azt amit a férje vele csinál.

- Látod, meg ez neked csak rád kell szólni. - Lexnek már elege lett ebből a házasságból. Férje általában úgy kezeli, mint egy gyereket, ha meg nem az azért van mert éppen bántja és akkor aztán nem sírhat, mert nem egy öt éves. Tom felállt és Alexis is követte a példáját. - Mit képzelsz? Azt hiszed felállhatsz csak úgy?

A lány nem felelt, de igen, úgy gondolta, hiszen ezt csak megteheti. Kisétált a helyiségből a fürdőszobába ahol magára zárta az ajtót. Ekkor esett meg először, hogy nem érdekelte férje mit gondol vagy mit tesz vele ezután. Magányra vágyott. Fel akarta hívni Zaynt, de ezt nem tehette, ezt azért már nem merte megkockáztatni. Tudta, hogy férje ellenőrzi kivel beszél és lehallgatja a hívásait. Leült az ajtó elé, amit férje kitartóan vert, hogy engedje már be azonban Lex nem mozdult csak nézett előre és gondolkozott. Egy idő után mikor már megunta ezt felállt és megengedte a vizet. Lezuhanyzott - már másodszor a nap folyamán - majd maga felvette a köntösét, amit a fürdőben tartott. Fogat mosott, majd kisétált az ajtón. Nyugodtan pedig biztos volt benne, hogy az előző tettének lesznek következményei. Mikor kilépett a férje először ledöbbenten nézett rá, majd akkora pofont adott neki, hogy a lány elvesztette egyensúlyát és feje az ajtó szélének vágódott. Thomas ezután jó erősen rátaposott felesége kezére és lábaira. Alexis tűrte a fájdalmat egy könnycsepp sem indult útnak a szeméből.

- Mi történt ma délután? - morogta dühösen Tom. Érezte, hogy valami megváltozott a feleségében. Sokkal bátrabb lett. A lány nem tudta, hogy ezt tőle kérdezi-e ezért nem is válaszolt. Nem mintha amúgy azt tette volna, de így legalább volt ürügye, de ugyan mire? - Hol töltötted a ma délutánt? - emelte fel a hangját a férfi. Alexis komolyan nézett a szemébe.

- Mi közöd neked hozzá? Oda megyek ahova akarok! - jelentette ki a lány.

- Hogy mersz így beszélni velem? - ismét hatalmas ütést mért a már így is remegő nőre. - Hálátlan dög!

- Na és te mégis hogy mersz így beszélni velem? Ehhez mát tényleg nincs semmi jogod! - suttogta Alexis. Nem bírt hangosabban beszélni. Fájt mindene ráadásul attól délt, ha fel emeli a hangját esetleg elcsuklik és az nem lett volna túl meggyőző, mint ahogy a suttogás sem volt eléggé hatásos, ugyan is Thomas újabbat kevert le neki. Lexy szemei még mindig szárazak volta, de már nem bírta sokáig érezte, hogy szemeit csípni kezdik a könnyek, majd az első cseppek végigfolynak az arcán.

- Na látod, ilyen vagy te igazából. Gyenge. És én mondom meg neked mikor és hova mehetsz, megértetted? - guggolt le a lány elé, aki erőtlenül bólintott, hiszen nem tehetett mást. Ekkor gondolkodott el először a szökésen. Azon, hogy mennyivel jobb élete lehetne, kint a világban, messze attól a férfitól, aki mindig csak fájdalmat okoz neki. Nem fájna mindig mindene és végre szabad lenne...

Felállni nem tudott ezért szép lassan kúszva jutott el a vendégszobáig. Nem volt képes bebújni Thomas mellé az ágyba. Felkapaszkodott az ágyra és a hátára feküdt, mert az nem fájt neki.  Végtagjait kinyújtotta és elterült a nagy francia ágyon. Aludni azonban nem tudott. A sötét mennyezetet bámulta az utcáról beáramló fényben és gondolkozott. A szökését tervelte ki. Nyilván először el kell, hogy múljanak a kék zöld foltok vagy legalább járni kell, hogy tudjon újra, mivel biztos volt abban, hogy most egy jó darabig nem bír majd lábra állni. De valahogy, majd a házból ki kell jutnia Zaynhez, mert ő segíthet neki, talán. Legalábbis reménykedett benne. Eldöntötte, hogy másnap megkeresi, előveszi a rég nem használt mankóját és kimegy az emberek közé úgy. Legfeljebb, majd azt hiszik eltörött a lába valahogy, már megint...

Óra nem volt a szobában ezért nem tudta mennyi lehet az idő, mennyit agyalt a dolgokon csak azt vette észre, hogy egyre világosodik. Mivel már május volt arra következtetett, hogy hat óra és fél hét körül járhat az idő. Következtetése beigazolódott, mikor hangokat hallott a másik szobából, tehát férje felkelt és megy dolgozni. Behunyta a szemét, úgy tett mintha aludna, nem akart vele találkozni ma reggel és semmikor sem, pedig hát ez elkerülhetetlen volt. Ekkor nem is beszéltek, mert Tom nem akarta felkelteni feleségét a tegnap este után. Talán kis bűntudatot is érzett, de persze ezt nem ismert volna be. Erősnek akart látszani, a maga módján.

Csak ránézett a - szerinte - édesen szunyókáló feleségére, majd rohant dolgozni, elvégre már ekkor is késésben volt. Kulcsra zárta az ajtót. Alexis csak akkor nyitotta ki a szemét, mikor már hallotta az autó hangját. Újra egyedül van. Végre. Lemászott az ágyról és - mivel még mindig fájtak a lábai és kicsit a kezei is - kúszva jutott el a dobozig amiben a mankókat tárolták. Ez a hátsó szobában volt, amit ők raktárnak használtak. Kivette a dobozból őket és nagy nehézségek árán, de lábra állt. Lehet, hogy eltört a lábam. - futott át a lány agyán a gondolat, de végül inkább elvetette ezt. - Nem, nincs semmi bajom.

Kicsit nehezen, de elkészítette férje számára az ebédet, majd ő is megevett reggeli gyanánt egy szendvicset. Felhívni nem tudta Zaynt ezért kisétált a parkba és reménykedett benne, hogy a fiút is ott találja. Hagyott egy cetlit az asztalon, hogy elment sétálni, igaz fájt a lába, de ez nem szokta zavarni őt abban, hogy elszabaduljon kicsit otthonról. Bezárta maga után az ajtót és a Central Park felé vette az irányt. Leült az egyik padra, közel ahhoz a helyhez ahol tegnap Zaynnel újra találkoztak. Ebédidőben is ott volt kinn és nézte az embereket, amint étellel a kezükben elsétálnak előtte. Ő is megéhezett kicsit, de mégsem evett. Szemével a fiút kereste, de hiába várt rá délután négyig, ő nem jött. Sóhajtott egyet és felkelt a padról. Nem járt sikerrel, most már nincs menekülés. Maradhat a férjével, míg a halál el nem válassza őket egymástól... Végül is egyszer azt mondta örökké együtt akar lenni a férjével - persze ez már évekkel ezelőtt történt - lehet, hogy be is jön neki.

- Mi történt? - hallott meg egy igen ismerős hangot a háta mögül. Hatalmas mosoly terült szét az arcán és megfordult.

- Mivel? - értetlenkedő mégis boldog tekintettel fürkészte az előtte álló fiú arcát, aki aggódva nézett vissza rá.

- Veled. - mutatott a lány kezében lévő mankókra.

- Csak a szokásos. Vagyis hogy nem, mert én ellenszegültem a férjem akaratának és ez lett a vége... - rántotta meg a vállát, de azonnal meg is bánta a mozdulatot, hiszen fájdalom nyílalt az éppen mozgatott testrészbe.

- Nálatok ez a szokásos? - vonta fel fel már szinte megvetően a szemöldökét a fiú, aztán máris más érzelem mutatkozott az arcán. A düh. - Mit csinált veled az a vadállat? - sziszegte a fogai között, valószínű azért, mert nem akart ordítani a benne felgyülemlett feszültségtől.

- Rátaposott a lábamra és a kezemre, pofon vágott, elestem... soroljam még? - nézett a fiúra és szemében szomorúság tükröződött. - Téged kerestelek. - jelentette ki, mikor már hosszú ideje némán álltak és egymást nézték. - Tudod, elgondolkoztam a szökésen és arra jutottam, hogy nem is rossz ötlet. Csak talán nehezen kivitelezhető.

- Szóval benne vagy? - vonta fel egyik szemöldökét Zayn. A lány bólintott. Benne volt, csak azt nem tudta miben. Zayn megölelte, majd elkezdte vázolni az ötletét, amit a lány figyelmesen hallgatott. Közben sétáltak, azonban ezúttal a szállodába, mely a fiú ideglenes otthona volt akkor.  Először Alexis ment fel Zayn lakosztályának a kulcsával a táskájában. Nem akarták, hogy együtt látják őket, mert akkor a férje is megtudja és akkor mindkettőjüknek annyi. Pedig gyermekkori barátságnál nincs több köztük.

A fiú öt perc múlva követte, a lány ezalatt a pár perc alatt már fel is fedezte a lakosztályt nagyjából. Szépnek és stílusosnak találta a hatalmas szobát - amit eddig látott belőle. A kanapén ült, mikor a fiú belépett a helyiségbe. Leül mellé és nem szólt semmit csak nézett maga elé ő is.

- Min gondolkozol? - törte meg a csendet egy idő után a lány és kérdőn nézett a mellette ülőre, aki csak a fejét rázta, miközben beszélt:

- Öhm...a tervet akarom tökéletesíteni. Szeretném ha jól sikerülne és utána biztonságban lennél. - hadarta el gyorsan. Biztonság. Na, igen, ha Thomas nem tudja meg, hogy átverték, hülyét csináltak belőle és hasonlók ez lehetséges lenne, de Tomot nem abból a fából faragták, aki elfogadja és nem keresi utána megszállottan ezt a személyt. Egy éve az anyja halálánál is ezt csinálta, már szinte beleőrült. ebbe. - Remélem minden jól megy majd...

- Nem lesz baj. - simított végig Zayn kezén Lexy. Ő nyugtatta a férfit, mikor ez pont fordítva lett volna aktuális, elvégre ő készül életveszélyes kísérletre. - Remélem. - motyogta az orrom alatt, de a fiú ezt is meghallotta és azonnal rá kapta a tekintetét.

- Szóval te sem vagy biztos benne. - állapította meg, mire Alexis csak vállat vont, amit persze rögtön meg is bánt, de ez egy rutin szerű mozdulat volt nála.

- Majd akkor leszek biztos benne, ha sikerült, addig csak reménykedem. - bólintott egyet és a lány felé  fordult, megismételve azt amit az előbb mondott neki. - Nem lesz semmi baj. Sikerülni fog!