Kilencedik fejezet

Csapdába esve

2.rész - Mi van Thomassal?

Alexis ijedten nézett a férjére, akinek be nem áll a szája. Végi magyarázott vagy inkább mentegetőzött. De miért? - tette fel magának a kérdést Lexy. Maga sem tudta ugyanis, hogy Thomas miért próbálja meggyőzni őt az ártatlanságáról. Ennek semmi értelme! - gondolta a lány, miközben a fejét rázta.
- De ha most ezt csinálod, akkor igazán hazavihetnél - hangja ártatlanul csengett, de korát sem volt ez így. Tudta Thomasról, hogy mire képes, hiszen látta... Félt tőle, de nem akarta kimutatni. Egyszerűen csak játszotta a lányt, aki nem sejt semmit. Maradt ugyan az...Thomas szemében. Ő nem vette észre a változást, ami azért valljuk be látszott. Az óta az éjszaka óta mindentől megrémült és akármennyire is próbálta, nem tudta leplezni. Ez sosem ment neki, mindent le lehetett olvasni az arcáról és ezzel férje is tisztában volt, azonban most nem aludt éjszaka és alig tudta nyitva tartani a szemeit. Koncentrálni sem bírt. Alexis fel is tette magában a kérdést: Mi van vele? 
Gondolkozott, méghozzá ezen a magyarázaton. Furcsa, az ember nem is nézné ezt ki belőle, de Thomas mindig csak mást mutat. Mindenkinek. Ki tudja vajon melyik az igazi énje.
A munkatársai mindig a kedves, gondoskodó, szeretetre méltó, de okos üzletembert látták benne, feleségét folyamatosan verte, neki vadállatnak tűnt, de akik összetűzésbe keveredtek vele azoknak meg volt az okuk arra, hogy rettegjenek. Sokáig elment, ha valaki komolyan keresztbe tett neki. Abban a pillanatban azonban olyan sebezhetőnek tűnt. A fáradtságon túl mintha egyéb problémái is lettek volna.
Hosszasan hallgattak. Thomas az ablakon bámult kifelé, amin alig szűrődött be a fény, Alexis pedig a férfit nézte, aki újra annak az embernek tűnt, akit annak idején megismert. Sóhajtott.
- Mi történt? - kérdezte égül halkan, szinte suttogva. A férfi ráemelte a tekintetét és halványan elmosolyodott. Így mosolygott régen is... - gondolta Alexis ábrándozva.
- Semmi - finoman megsimogatta Lexy vállát. A lányka elakadt a lélegzet és folyamatosa ezeket a szavak zengtek az elméjében: Mint régen, mint régen, mint régen... Annyira vágyott rá, hogy minden olyan legyen. Vissza szeretett volna menni az időben vagy azt akarta, hogy Thomas újra ilyen legyen. Ilyen maradjon.
Arra eszmélt fel, hogy Thomas rázogatja. Huppsz lehet, hogy elkalandozott. Lassan elmosolyodott és megölelte a férjét. Ez meglepte Thomas, de Lexyt is. Egyszerűen képtelen volt felfogni most, hogy viselkedhet így. Kétség sem fért ahhoz, hogy nagyon jó színész, tehát az egyik arcát megjátssza. De vajon melyiket? Biztos volt benne, hogy Thomas nagyon hirtelen ember, ezt többször tapasztalta. Kedves is tudott lenni, ha akart. Veszélye is volt, elég sokszor. Nos, ebből valamelyik nem ő.
Egyszerűen képtelenség... - rázta a fejét alig észrevehetően Alexis. Egyébként valóban az volt. Az emberek nem változnak ekkorát egyik napról a másikra. Tehát ez csak egy igazán kitűnő alakítás lehet. Lex felállt az ágyról és az ablakhoz ment. Normál körülmények között nem merte volna ezt megtenni, de most olyan furcsa volt a férje... Nem hitte, hogy bánthatja, habár lehet. Kilesett az ablakon, de csak a fákat látta, szabálytalanul sorakoztam egymás mellett, magasra megnőttek. Alig szűrődött át fény a lombkoronájukon keresztül ezért homály uralkodott az erdőben. Thomas felsóhajtott mögötte. Nem is vette észre mikor jött oda mögé.
- Hol vagyunk? - kérdezte Alexis és engedte, hogy férje átölelje hátulról.
- Azt nem mondhatom meg! - hangja újra megkeményedett és érezni lehetett benne a fenyegetést. Vett egy mély levegőt, majd kifújta. Mérge lett a lányra, holott ő csak azt szerette volna tudni hova vitte őket. Elszámolt tízig és kissé megnyugodott, a hangjából ugyanis ez volt érezhető:
- Az erdőben..., de nem mindegy az?
- Nem...tudom. Talán, de én tudni szeretném - behunyta a szemét, készült Thomas dühkitörésére, ami nem következett be. Ugyan a szorítása erősebb lett, de nem ütötte meg, ahogy az várható lett volna.
Alexis lassan megfordult Thomas ölelésében. - Mi van veled?
A férfi nem felelt. Közelebb hajolt a nőhöz és száját az övéhez tapasztotta. Megcsókolta és Lexy - ugyan kicsit vonakodva, de - visszacsókolt. Azonban nem tartott sokáig, csak egy pár pillanatig, ugyan is Thomas ellökte magától Lexyt és kiviharzott a szobából, bezárva maga után az ajtót. A lány értetlenül bámulta a kijáratot. Mi történt az előbb? 
Sokáig álldogált egy helyben, mozdulatlanul, mire végül rá tudta venni magát, hogy induljon el az ágy felé és dőljön végig rajta. Ott feküdve aztán megint visszapörgette az eseményeket magában. Megvizsgálta a férje viselkedését. Mi történhetett vele? Valami baj volt, ezt tisztán látta. Bajba került? Ez jó kérdésnek bizonyult, ugyan is nem hitte, hogy bárkitől is megriadna, vagy mégis lehetséges lenne? Ezen rágódott, amíg ebéd idő nem lett. Valaki kopogott az ajtón. Gondolta, hogy Thomas az, azonban az illető ne jött be, újra kopogott. Ki lehet az? Thomas már rég kinyitott volna, igaz? De vajon akkor ki lehet? Derek? Erősen kételkedett benne. Nem Derek be van zárva. A másik szobába. Ő nem lehet. Ismét kopogást hallott, ezért kiszólt:
- Igen?